Miért tartotta fontosnak, hogy sorozatot indítson a még élő, az 1956-os megtorlás során halálos ítéleteket előterjesztő ügyészekről, valamint egy halálos ítéletet kimondó bíróról?

A Terror Háza élő múzeum. Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma vagyunk: folyamatosan érkeznek a látogatók, és az elmúlt 15 évben csak nőtt az érdeklődés. Ki kell szolgálnunk a hozzánk látogatókat ismeretekkel és új információkkal, ennek megfelelően állandó az információgyűjtés a múzeumban, és rengeteg visszajelzés is érkezik. Kiemelt feladatunk, hogy az áldozatok mellett a tetteseket is kellő részletességgel bemutassuk. A Terror Háza Múzeum „igazságszolgáltatás termében” található azon bírák és ügyészek fala, akik a kommunista diktatúrák idején halálos ítélet meghozatalában vettek részt – ennek adatait is folyamatosan frissítjük.

Így jutottunk el öt olyan személyhez (név szerint: Grátz Endre, Jacsó János, Lázár Ernő, Mátsik György és Sajti Imre), akik még ma is élnek, és részük volt a forradalom vérbefojtása utáni megtorlásban. Életpályájuk nagyon tanulságos. Azt, hogy az 1956-os forradalom leverésében szerepük volt, a szakma eddig is tudta. A sorozat célja, hogy bemutassuk:  ez az öt személy később a Kádár-rendszer megbecsült tagja lett. Az 1980-as évek „puha diktatúrájában” is fontos pozíciókban voltak,  miközben 1956 után a kezük könyékig véres volt.

Hány ember kivégzéséért felelősek ezek az emberek?

Ők öten összesen 25 ember haláláért felelősek. Vagyis az 1956 után, bírósági ítélet nyomán kivégzett hősök (összesen 229 fő) tizedének halálához van közük. Van olyan, aki hadbíróként, van, aki katonai ügyészként vagy éppen vezető politikai ügyészként járt el a forradalmárok ellen az 1950-es évek második felében. Ha csak rajtuk múlott volna, akkor 32 embert végeztetnek ki.

Hogyan alakult az életük ezeknek a személyeknek a megtorlás évei után?

A legismertebb személy Mátsik György: ő még fél évtizedig vezető ügyészként folytatta, aztán a sportvezetés legfelső szintjén helyezkedett el az úszószövetségben, miközben a MÉH vezérigazgatójaként is dolgozott. Jacsó János pedig a katonai bíráskodás vezetője lett, egészen a rendszerváltoztatás pillanatáig. Aztán akad olyan, méghozzá Sajti Imre személyében, aki állambiztonság állományába került, majd Békés megyei rendőrfőkapitány-helyettes lett.

Grátz Endrét például, aki 25 évesen már akasztatott, egy év múlva egyszerűen eltávolították az igazságügy területéről, és Gelka-funkcionáriust csináltak belőle. Lázár Ernőről viszont nem tudunk sokat, ő a Művelődési Minisztériumban felszívódott. Különböző pályák tehát, de egy biztos: miután a Kádár-rezsimnek az 1960-as évektől már nem volt szüksége az efféle alakok munkájára, áthelyezték őket egy másik területre. A Kádár-rendszer ugyanis nem feledkezett meg a legvéresebb idők hű kiszolgálóiról, helyet talált nekik más területen, ráadásul előző beosztásuknak megfelelő pozícióban!

De miért helyezték át őket, mivel ők tényleg a rendszer leghűségesebb és legszilárdabb kiszolgálói voltak?

Jutalmazás áll a háttérben. Mindegyiküket úgy helyezték át, hogy helyet csináltak nekik az államigazgatásban vagy a gazdasági vezetésben. Fogta a rezsim, és az egyik virágcserépből egy másik, hasonló virágcserépbe ültette át őket. Az öt vizsgált személyből egy maradt a bírósági rendszerben, másokat rendőri, sportvezetői vagy éppen nagyvállalati vonalra helyeztek. Káder nem vész el, csak átalakul – mondhatnánk.

Mennyire védte a Kádár-rendszere ezeket az embereket?

A Kádár-rendszer sajátossága volt, hogy ezek a személyek mindvégig védettek maradtak, még akkor is, ha az öt személy közül valakit brutális kihallgatási módszerei, mást homályosan megfogalmazott „erkölcstelen életmódja", esetleg az „ellenforradalmárok üldözésében” tanúsított következetlen magatartása miatt tanácsoltak el a vádhatóság területéről. A Kádár-rendszer az 1980-as évekre felpuhult: valóban enyhébb volt más kommunista diktatúrákhoz képest, de működtetői ugyanazok voltak, akik a forradalmat leverték.

A Magyar Népköztársaságban a 60-as évek közepétől nem rendeltek ugyan el hadiállapotot, mint Jaruzelski Lengyelországban, és nem olyan típusú volt a rendszer, mint Ceausescu sovénkommunista Romániája, de azok az emberek, akik a Kádár-rendszer véres megteremtésében részt vettek, azoknak a rezsim mindvégig hálás volt. Amikor például már IMF-hitelt vett fel az ország, hogy a „frizsiderszocializmust” finanszírozza, Mátsik György – aki halálra ítéltette Mansfeld Pétert – épp FINA-kongresszusokra utazott, és csapatvezetőként minden külföldi mérkőzésére elkísérte a magyar pólóválogatottat. Az a Grátz Endre, aki halált kért Földes Gáborra, és Győr-Sopron megyében kiérdemelte a „halálügyész” nevet, a rendszerváltoztatás után benne volt a Gelka privatizációjában. Ezek az emberek nagyon jól éltek – és a mai napig nagyon jól élnek.

Maradjunk is Grátz Endrénél, aki áttételesen belekerült a 2003-ban, a Medgyessy-kormány alatt kirobbant brókerbotrányba is. Szóval mennyire számíthattak 1990 után az MSZMP utódpártjának számító MSZP segítségére?

Annyit biztosan tudunk, hogy Grátz Endre feleségének a nevén volt egy cég, amelynek az utódja érintett volt a K&H Equitiesnél történt visszaélésekben. Tudtam beszélni Grátz Endrénével, aki igen készségesen elárulta, hogy már több mint negyven éve elváltak... Ezen a ponton ugyan megáll a tudásunk, de fény derült arra, hogy a Kádár-rendszer kimúlása után évtizedekkel is láthatatlan, posztkommunista struktúraként élt tovább a múlt. Olyan informális szövevényként, amelyről nincsenek feljegyzések, hiszen önműködő mechanizmusként és ismerősi hálózatként létezett. Sajti Imre például, aki 1989-ben azt javasolta az utolsó Békés megyei MSZMP-értekezleten, hogy a Munkásőrség ügyét valahogyan rendezzék (a pártmilíciát fél év múlva megszüntették a „négyigenes” népszavazás után), 1998-ban korábbi közlekedésrendészeti munkájáért kitüntetést kapott – pedig akkor már jó ideje tudni lehetett 1957-es szerepéről.

Miért nem tud velük mit kezdeni a mai igazságszolgáltatás?

Ismét Sajti Imre esete jellemző, aki a szabadságharc vérbe fojtása után katonai ügyészként vett részt statáriális eljárásban egy helyi fegyveres csoport tagjaival szemben. (Sajti Imrét egyébként leváltották a forradalom alatti gyulai vezető ügyészi tisztségéről, és ezért bosszút állt a megtorlás során.) Bár a fegyveres csoport letett a tervéről és nem támadta meg a helyi karhatalmistákat, mégis eljárás indult velük szemben, mert fegyvert szereztek egy határőrlaktanyából. Akik november 4-e után fegyveres akcióban vettek részt, azokkal szemben jó ideig – egy rendelet nyomán – statáriális eljárással jártak el, és az ügyész kizárólag halálos ítéletet kérhetett rájuk. Ennek az ügynek a vége két végrehajtott halálos ítélet lett, amelyet Sajti végig is nézett.

Két kérdés van ezzel kapcsolatban. Az a rendszer, amelyik meghozta a rögtönítélő bíráskodásról szóló jogszabályt, legális volt? – Nem volt legális, mivel a Kádár-rendszer vérfürdőben született. Márpedig egy törvénytelen rendszer nem hozhat jogilag érvényes szabályokat! A másik kérdés pedig, hogy kötelező volt-e ügyésznek, bírónak állni a megtorlás idején? Nagyon sokan ugyanis nem vállalták ezt a szerepet. A megtorlást végrehajtó ügyészi-bírói szervezetben nem volt muszáj részt venni, ahogy koncentrációs tábor őrének sem volt kötelező beállni. Azt gondolom, hogy bár jogilag védekezhetnek – a nácikhoz hasonlóan – a megtorlásban részt vevők azzal, hogy „parancsra cselekedtek" és „csak az érvényes jogszabályokat alkalmazták”, de eközben pontosan tudták, hogy mihez adják a nevüket. Innentől kezdve ez etikai kérdés. A demokrácia erkölcsi fokmérője, hogy ilyen esetben milyen elveket érvényesít – pusztán jogi szabályokat, vagy erkölcsi törvényeket.

Akkor beteg a magyar demokrácia, hogy nem képes ezekkel az emberekkel szemben jogszerű eljárást folytatni, és egyetlen pert sem végigvinni?

A Biszku-ügyben nem csak azért nem sikerült eljárni, mert a vádlott meghalt. Előtte már öt évig húzódott az ügy, amelynek a végén a több ezer oldalas perirat ellenére már-már az sem látszott biztosnak, hogy a Nyugati téren sortűz dördült-e egyáltalán, nem hogy Biszkunak köze volt-e hozzá... Ha negyedszázaddal a rendszerváltoztatás után a bíróság nehézkes, és végül már a tényállásban is elbizonytalanodik, akkor azt gondolom, hogy a demokrácia igazságszolgáltatása nem eléggé erős ahhoz, hogy a diktatúra bűneivel elszámoljon. Márpedig a bűntettekkel el kell számolni, lehetőleg még ebben az életben. Persze ha ez nem megy, még mindig bízhatunk egy olyan ítéletben, amely abszolút igazságos és megfellebbezhetetlen. Ezért viseli a hétrészes cikksorozat A végső ítéletre várva címet.

Németországban nemrég egy auschwitzi őrt ítéltek letöltendő börtönbüntetésre, pedig már elmúlt 95 éves is.

Egyetértek az ítélettel, mert aki húszéves korában emberiesség elleni bűnöket követett el, azt azért később is el lehet, és el is kell ítélni. A Mátsik György ellen öt éve benyújtott feljelentés sorsa azonban azt mutatja, hogy az 1956-os megtorlásban részt vevő ügyészek sikerrel hivatkozhatnak egy törtvénytelen rezsim jogszabályaira, amely alapján ők „csak eljártak”. Pedig a Kádár-rendszer annak a forradalomnak a leverésével vette kezdetét, amelyre az 1989/90 utáni magyar állam és társadalom nemzeti minimumként tekint. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a kommunizmusnak nem volt Nürnbergje, és a két embertelen diktatúra megítélésével kapcsolatban talán a bíróságokon is jellemző még mindig egyfajta kettős mérce érvényesülése.

Korábban említette, hogy megpróbált beszélni ezekkel az emberekkel. Kiket sikerült elérnie?

Ötből négy embernek akadtam a nyomára: kettővel tudtam beszélni, míg kettőnek csak a hozzátartozóit értem el. Grátz Endre egykori felesége nagyon kedves volt, cégügyekben tudott is felvilágosítást adni. Lázár Ernő beteg, így csak a rokonával tudtam beszélni. Jacsó bíró viszont nagyon jó egészségnek örvend, ám a telefonban azt mondta, hogy „nem kíván közreműködni”. Sajti Imrével többször beszéltem, és ő ma már másként látja a dolgokat, mint a megtorláskor. Ezzel a cikksorozattal nem valamiféle boszorkányüldözés a cél, hanem annak bemutatása, hogy az egy emberöltővel ezelőtti tettek nem évülnek el – már csak azért sem, mert a tettesek 2017-ben is velünk élnek.

Elég a figyelemfelhívás? Ön nem indít jogi eljárást?

Nem hiszek a velük szembeni igazságszolgáltatás erélyességében. Az különösen rossz lenne, ha a Biszku-ügyhöz hasonló kisiklás történne ismét. Magyar állampolgárként elégedetlen vagyok a bíróság munkájával ez utóbbi esetben, éppen azért, mert ettől a fiaskótól könnyen megrendülhet az igazságszolgáltatásba vetett bizalmunk. Nagyon káros lenne a bíróságok hitelességét még tovább rombolni. Nem hiszem, hogy az igazságszolgáltatási szervek ezekkel az emberekkel szemben igazságérzetünket kielégítő módon és gyorsan tudnának eljárni. A megtorlók megtorlása ugyanakkor nemcsak jogi, hanem érzelmi kérdés is .

Arra nem gondolt, hogy népszavazást kezdeményezzen ebben az ügyben, olyan kérdést benyújtva, ami alapján a bíróságok már nem tudnák megkerülni ezeket az ügyeket?

Attól tartok, hogy ezt már annyiban kell hagynunk. Azt szeretném, ha a cikksorozat azoknak a hősöknek állítana emléket, akiknek a megtorlás során kellett meghalniuk. Ezért van a Terror Háza külső oldalán a Hősök fala is. Miközben a hősök megnevezése nem történhet meg anélkül, hogy egyúttal a tetteseket is meg ne neveznénk. Óhatatlanul indulatokat kelt majd ez a cikksorozat a széles közvélemény előtt, mivel ezek a halálügyészek és megtorló bírók nem 40–50 ezer forintos nyugdíjból élnek.

Nem sajnálom a felháborodást, mivel felháborító, hogy forradalmárokat küldtek a bitófára hatvan évvel ezelőtt. Felháborító, hogy a 19 éves Mányi Erzsébet életét géppisztoly-sorozattal oltották ki, Mansfeld Pétert pedig 18 évesen felakasztották. Legyen felháborodás! Ha nincs felháborodás, és összemossuk az áldozatot a tettessel, és érzelmileg nem velük, hanem gyilkosaikkal azonosulunk,  miközben azok kilencvenévesen a bíróságra tipegnek, akkor sem ennek az öt embernek a bűnére nem emlékezünk hitelesen, sem a 25 kivégzett hős emlékét nem ápoljuk. Legalább az emlékezetben a hősök éljék túl azokat, akik elpusztították őket. 

A Látószög blogon holnap, 2017. augusztus 22-én indul el A végső ítéletre várva című hétrészes cikksorozat.

Forrás és fotó: origo.hu