Először is szeretnék egy félreértést tisztázni. Úgy vélem, Önnek nem velem van vitája, hanem azokkal, akik az 1956-os forradalom évfordulóját nem ünneplésre, hanem feszültségkeltésre használják. Részletesebben is kifejtem mindezt, de előbb engedje meg, hogy a levelében felvetettek közül a tényeket vegyem sorra.

Természetesen nem vontam kétségbe, hogy az Ön édesapja szerepet vállalt az 1956-os forradalomban. Ezt azonban az Ön édesapja 30 évvel ezelőtti, az akkori szocialista propagandatermékekben tett nyilatkozatain kívül semmilyen tény nem támasztja alá. Az Ön édesapjáról semmilyen dokumentum nem áll rendelkezésre (a fotóaláíráson kívül, de arra majd visszatérek), neve senkinek a visszaemlékezésében nem szerepel, ’56 után büntetést nem kapott, nem szerepel a megtorlás áldozatai között. Az Ön édesapjának a ’80-as években tett nyilatkozatai arra utalnak, hogy nem szabadságharcosként, mint inkább a forradalmi felfordulást érdekesnek találó, „balhés” kamaszként sodródott bele az utcai eseményekbe.

Az Ön édesapja a ’80-as években a forradalomról lesajnálóan nyilatkozott, az akkori kor egyik főpropagandistája az Ön édesapját arra használta, hogy a forradalmat lejárassa, alátámassza az „ellenforradalom” hazug képét és kétségbe vonja a szabadságharc utáni törvénytelen megtorlást. Nem úgy tűnik, hogy az Ön édesapja tiltakozott volna ez ellen. A létező szocializmus időszakában nyilván voltak eszközök arra, hogy valakit rá lehessen kényszeríteni ilyen nyilatkozatokra. De arra is számtalan példa van, hogy a forradalomban részt vettek megtalálták a módját, hogyan őrizzék 1956 emlékét és ne álljanak be azok hosszú sorába, akik rombolják azt, támogatva ezzel a kommunista agymosást. Nekem úgy fest, hogy az Ön édesapja azok közé tartozott, akik megtagadták a forradalmat.

Azt, hogy az Ön édesapja összeütközésbe került a törvénnyel, nem én állítom, hanem az Ön édesapja. Nyilatkozatában ezt világosan elismeri, más újságcikkek pedig ezt alátámasztják. Ha jól értelmezem az Ön édesapjának nyilatkozatát, autótolvajlásokban vett részt. A büntetését megkapta, az életét folytatta, családot alapított, felnevelte a gyermekeit. Ez tiszteletreméltó. De csöndesen megjegyzem, 1990 után nem tett semmit annak érdekében, hogy megossza emlékeit, esetleges dokumentumait a forradalomról. A közös emlékezetünket gazdagította volna azzal, ha elmondja, mit látott, tapasztalt, kikkel találkozott 1956-ban. Tíz éven keresztül, 1990 és 2000 között ezért már semmilyen bántódás nem érte volna, sőt, éppen az ellenkezője, megbecsülés várt volna rá. Sajnálom, hogy ez így alakult.

A fotó kérdése. Természetesen ismert volt számunkra a fénykép, ez az egyik legkifejezőbb felvétel 1956 napjairól. Az akkor készült képek pontosságának kérdése régi történészi probléma. Azokban a napokban nem volt könnyű a fotósok számára, hogy pontosan azonosítsák, kit fotóznak le. Harcok folytak, sok minden keveredett össze az utcán, tele volt Budapest dezinformátorokkal, magyar és szovjet kommunista ügynökökkel, ráadásul a fotós ez esetben külföldi volt, nyelvismeret nélkül. Azt, hogy egy ismeretlen fiú nevét hogyan határozza meg a fotós, még nem egyértelmű bizonyíték. Számtalan példát tudnék Önnek citálni, 1956-ból is egyébként, amikor utólag kiderült, hogy a fotós meghatározása arról, hogy mikor, hol, miről, kiről készített felvételt, nem állta meg a helyét. Ennek a fotónak a képaláírása egy 15 éves fiút említ, miközben az Ön édesapja 13 éves volt 1956 októberében. Azt is sajnálom, hogy az elmúlt huszonhat évben sem Ön, sem családtagjai nem jelentkeztek, hogy elmondják, mit tudnak vagy vélnek a kép keletkezéséről. A kép számtalanszor szerepelt kiadványokban, kiállításokon, Önök sokszor elmondhatták volna, hogy Pruck Pált vélik rajta felfedezni. Ha ezt megtették volna, most talán előrébb lennénk.

Dózsa László 1956-os helytállása, akkori harcának és sebesülésének története régóta ismert. Számtalan kitüntetést kapott, melyek odaítélésében történészek valamint kortársak, harcostársak vettek részt. Korábban soha nem merült fel, hogy szava kétségbe vonható. Engem és munkatársaimat nem ingat meg néhány bulvárújságíró amatőr okoskodása, sem pedig komolyan nem vehető történészek, akik ’56 kárára élik ki szereplési mániájukat.

Szeretném megerősíteni, hogy kiállok Dózsa László mellett, az 1956-os forradalom ikonikus alakja mellett. Dózsa László a kádári szocializmus éveiben, és a rendszerváltoztatást követően is nagy szerepet vállalt abban, hogy a forradalom és szabadságharc elfoglalja méltó helyét a magyarok közös emlékezetében. Dózsa László szóban és írásban is megerősítette, hogy a fotón ő szerepel, így nevét a fotó mellett a legjobb tudásunk, meggyőződésünk és történészi ismereteink szerint szerepeltettük. Nincs semmilyen okunk arra, hogy a művész úr szavát és a vonatkozó történelmi tényeket megkérdőjelezzük. Mint ahogy, még egyszer, arra sincs, hogy kétségbe vonjuk, hogy az Ön édesapja részt vett az utcai eseményekben 1956-ban.

Tisztelt Asszonyom!

Mélységesen sajnálom, hogy Önt és engem vitára és nyilvános levelezésre kényszerít egy hecchadjárat. Meggyőződésem, hogy egyetértünk abban, hogy az a legfontosabb feladatunk, hogy az 1956-ban történetek emlékét átadjuk a mai fiatalok számára.

Úgy látom, hogy számosan vannak Magyarországon, akik legfontosabb nemzeti ünnepeinket is képesek bemocskolni. Nekik 1956 kapcsán nem az összetartozás, a közös büszkeség a fontos, hanem az, hogy rombolják a forradalomba vetett hitet, a hősök emlékét, és a gyermekeik, unokáik büszkeségét. Magam – közszereplőként – ezt, ha meg nem is szoktam, de már alaposan megismertem. Sajnálom azonban, hogy visszataszító mesterkedésükben Önt és családját is felhasználják.

Készen állok arra, hogy személyesen találkozzam Önnel és megbeszéljük, hogy miképpen tehetünk közösen azért, hogy 1956 emlékét ápoljuk és megadjuk minden akkori hősnek és áldozatnak az őt megillető tiszteletet! Rendelkezésére állok abban is, hogy ezt a kérdést megnyugtató módon tisztázzuk, és a lezárás után a közvéleményt tájékoztassuk!

Budapest, Terror Háza Múzeum, 2016. november 6.

                                                                    Tisztelettel:

                                                                      Schmidt Mária