– Úgy tűnik, az ’56-os forradalom 60. évfordulóját egyre inkább két tábor vitája határozza meg. Az egyik megpróbálja a hőseit felemelni, felmagasztalni a másik pedig ugyanezeket kompromittálni akarja. Miért? És hol marad így az igazság?

– Nem magunknak vagyunk történészek, hanem a közösségünknek. Erkölcsi felelősséggel tartozunk azért, hogy amit mondunk az egyszerre legyen hiteles és emberileg helyes. 1956 tagadhatatlanul legfontosabb jelzője a hősies. Ám ma Magyarországon két világnézet áll szemben egymással. Számunkra az a cél, hogy büszkeségre okot adó eseményeket és nemes emberi célokat mutassunk be és igazoljunk a történelemből. Mások pedig mindezek tagadásárát tartják az életcéljuknak. Ha végigtekintünk akárcsak saját kontinensünk történetén: a büszkeség és a hősiesség példái, mintái kapcsolják egymáshoz a közösségek tagjait. Az együvé tartozás, a szolidaritás innen táplálkozik.

– Az emlékdal után újabban az egyik plakátot érte kifogás, mondván nem Dózsa László szerepel rajta…

– Azért azt se felejtsük el, hogy a kettő között ott volt még a pesti srácokat és lányokat „gyerekkatonáknak” beállító visszataszító narratíva megjelenése, és számos további provokáció. Szóval nyugodtan beszélhetünk totális támadásról, amit hol kartáccsal, hol szellemileg is kis űrméretű ágyúval, hol pedig pergőtűzzel vívnak.

– A plakátügynél maradva, a 444.hu azt írta, hogy az 1956-tal foglalkozó történelmi könyvekben Dózsa László egyáltalán nem szerepel. Miért olyan biztosak abban, hogy ő szerepel a vitatott képen?

– A helyzet az, hogy ’56, és általában egy forradalom és szabadságharc nem papírgyártásról, az események dokumentálásáról szólt. Dózsa László helytállását féltucat kitüntetéssel ismerték el. Ő maga azonosította önmagát, amit kétségbe vonni lehet, de erre – érdekes mód – 2016-ig nem került sor. Dózsa László állításait soha senki nem vonta kétségbe, 2007-ben megjelent életrajzi könyvében, előadásaiban tett kijelentéseit nem vitatta a szakma. Tehát csak arra tudok gondolni, hogy valamilyen jól kiszámított, előre elhatározott politikai támadás tanúi vagyunk. Ez egy termék, amit úgy hívnak, deheroizálás. Pruck Pál hozzátartozói szintén joggal azonosíthatják be rokonunkat, de a sajtóban történő üzengetés és 56-os hősök lejáratása helyett inkább a higgadt és nyugodt párbeszédet illene választani. Hogy nem így történt, sokat elárul.

– Eörsi László szerint Dózsa olyan, mint Münchausen báró vagy Háry János. Amikor a plakátlampányra készültek, rendesen „megkutatták” azoknak a hátterét, akiket végül kiemeltek ’56 szereplői közül?

– Ez azért érdekes, mert az említett kötetben Dózsa köszönetet mond Eörsi Lászlónak, aki tehát nyilván ismerte a művet. Ha így van, akkor hol volt eddig, az elmúlt 9 évben? A plakátok anyagát természetesen alapos kutatómunka előzte meg. Ha erre mód volt, interjúk készültek az érintettekkel, tanulmányoztuk az egykori újságokat, levéltári dokumentumokat, a szakirodalmat stb.

– Mi alapján választották ki a „plakátarcokat”?

– Az volt a cél, hogy az igazi „forradalomcsinálók” legkülönbözőbb alakjai jelenjenek meg az emberek előtt. Így került plakátra Angyal István, aki túlélte Auschwitzot, de a Kádár-rendszert nem ugyanúgy, mint Pongrátz Gergely, vagy a cigány hősök, mint Kóté Sörös József, Dilinkó Gábor, avagy Mindszenty bíboros, Pálinkás Antal. Azért összpontosul most a támadás a plakátokra, mert az emlékévnek az a lényege, hogy a magyar népnek, a fegyverhősöknek, a pesti srácoknak és lányoknak visszaadja a forradalmat, és egy bizonyos körnek ez nagyon fáj.

– A 168 óra azt írta, hogy a plakátok manipulatívak, hogy az egyetemisták, a Petőfi kör, a felvonulók, a derű nem jelenik meg, csak a harcok. Ezzel a kormány szabadságharcos retorikájához igazodtak, vagy mi volt ennek az oka?

– Ha elfelejtették volna, ’56-ban forradalom és szabadságharc volt. A szovjetek nem önszántukból mentek ki Budapestről, hanem azért, mert kiverték őket innen. Ahhoz pedig gépfegyverek és kézigránátok kellettek. Másfelől, akiket visszaperelnek, azokról már eleget hallottunk, arról nem is beszélve, hogy a szerepük nem olyan jelentős, mint ezeké a fiúké és lányoké.

– Sokan mondják, hogy a baloldal megpróbál Nagy Imrébe és a reformkörökbe kapaszkodni, de a mai napig nem tud mit kezdeni ’56-tal.

– Az az igazi félremagyarázás, hogy a forradalmat úgy állítják be, mint valami mély értelmiségi diskurzust. Holott, amikor a tankokat meg kellett állítani, akkor a Molotov-koktél gyakorlati ismerete fontosabb volt, mint a Petőfi-kör elmélkedése… Bárány János például egy csepeli munkás volt, aki a szükség idején fegyvert fogott, és nem gondolkodott. Azért erőltetik a maguk narratíváját, mert az kivonja a hősiességet a forradalomból. De mi ezt nem engedjük.

– Az eset a mai emlékezetpolitika csődjét és alapvető kudarcát jelzi Rainer M. János történész, az 1956-os Intézet vezetője szerint. Nyilván nem ért egyet a megállapítással, de az eddigi támadások, kritikák ismeretében változtatna valamin, ha újra kezdhetnék?

– Én nagyon büszke vagyok arra, amit az ’56-os Emlékbizottság véghez vitt. Nem csak itthon, hanem világszerte voltak megemlékezések, koncertek, a fővárosban több helyszínen fényfestés, több mint négyszáz település külön programot szervezett, több mint 1000 nyertes pályázó valósította meg vagy valósítja meg programját az emlékév alkalmából. Olyan filmek készültek, melyek bárhol a világon megállják a helyüket és kifejezik büszkeségünket, szabadságszeretetünket. Több mint 100 országban szerveztünk megemlékezéseket és először köszöntük meg azoknak az embereknek a segítségét, akik menekülő honfitársainkat befogadták. Az emlékév még nincs vége, sok teendőnk van, miközben pedagógusok ezrei vesznek részt azokon a képzéseken, melyek segítenek megismerni 1956 csodáját és hőseit. Ennek tükrében, Rainer kijelentése ünneprontás. Csodálom, hogy a Széchényi könyvtár, amely reszt vesz az Emlékbizottság munkájában, egyben a Bizottság kritikusaként is hallatja a hangját.

(A cikk a Magyar Idők 2016. november 10-i számában jelent meg.)