A keleti blokk országainak állampolgárai a szocializmus építésének időszakában megtapasztalták, hogy a rendszer – Lengyelországtól kezdve Csehszlovákián, az NDK-n, Magyarországon és Bulgárián át egészen Albániáig, Mongóliát és Kubát is beleértve – mindenütt egyformán működik. Különösen igaz volt ez a hatalom megszerzésének módszereit illetően. Nemkülönben a kegyetlen megtorlások tekintetében. Ám az 1956-os forradalom és szabadságharc egészen mást hozott például a Romániában élő magyar nemzetrésznek, és mást a kárpátaljai magyaroknak. Míg a Romániát irányító kommunisták a magyar példára hivatkozva elérték, hogy a szovjet csapatok ne állomásozzanak az országuk területén, és így zavartalanul hozzáláthattak az ottani magyar nemzetrész által kivívott korábbi kisebbségi jogok módszeres megcsonkításához, addig ’56 után a kárpátaljai magyarok valamelyest fellélegeztek. Vidékünkön ekkoriban sorra nyíltak a középiskolák, végre hozzánk is eljutottak a magyarországi könyvek, folyóiratok, és az addig hermetikusan lezárt határt legalább a legközelebbi rokonoknak már módjukban volt átlépni.

Ezekről kérdésekről esett szó azon az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megvalósult nemzetközi tudományos konferencián, melyet a Beregszászi Magyar Konzulátus kezdeményezésére tartottak, számos magyarországi, valamint felvidéki, vajdasági és erdélyi szakember részvételével.

Mélykuti Ferenc beregszászi magyar konzul köszöntőjében arról szólt, hogy 1956 teljes megértéséhez ismerni kell azt is, hogy a keleti blokk országaiban hogyan fogadták a hatvan évvel ezelőtti magyar forradalom hírét, valamint azt is tudni kell, hogy azokat a hősies napokat miként élték meg a Kárpát-medence különböző részeiben az elszakított nemzetrészek tagjai.

A kommunizmus áldozatainak nemrég megtartott emléknapja jó alkalom volt arra, hogy az Európa nyugati felén élők figyelmét felhívják a szovjet totalitárius rendszer embertelenségére. Mert a fasizmus bűneivel a fejlett világ országainak polgárai már jórészt tisztában vannak, ám a kommunisták rémtetteit arrafelé máig homály fedi. Márpedig csupán az európai áldozatok száma is meghaladja az egymilliót – hívta fel a figyelmet Orosz Ildikó, a főiskola rektora.

Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, parlamenti képviselő arról beszélt, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc óta eltelt bő két emberöltő sem feledteti azoknak a napoknak a nagyszerűségét, a forradalomra való emlékezés mindig egy Kárpát-medencére kiterjedő, illetve egy kelet-közép-európai együttgondolkodásra késztet. Emlékeztetett, hogy ugyan a Szovjetunió immáron 26 éve nem létezik, ám a szelleme még mindig itt kísért. Amiben a ’90-es évek elején reménykedtünk, abból vajmi kevés valósult meg: Ukrajnában elmaradt a gazdasági fellendülés, küzdenünk kell jogainkért, és az Európai Unióhoz való csatlakozás továbbra is csak egy távoli álom marad – emelte ki.

Jánosi Katalin, Magyarország egykori mártírhalált szenvedett miniszterelnökének, Nagy Imrének az unokája beszámolt róla, hogy a Nagy Imre Múzeum és emlékbizottság a különböző rendezvényekkel tartja ébren a magyar társadalomban a forradalom emlékét. Jánosi Katalin hangsúlyozta, hogy minden elismerés megilleti azokat, akik a forradalom vívmányait fegyverrel a kezükben próbálták megvédeni, mindamellett az sem feledhető, hogy szerte az országban megalakult forradalmi bizottságok és a munkástanácsok szerepe nem csupán az október 23. és november 4. közötti tíz napra korlátozódik, ezek az intézmények még a forradalom leverése után is a demokratikus vívmányokért küzdöttek.

A fórumon olyan témákról is hallhatott előadást a közönség, hogy milyen volt a munkás önigazgatás 1956-ban, miként vettek részt a nők a fegyveres harcokban és hogyan élték meg a felvidéki, az erdélyi és a kárpátaljai magyarok ezeket a sorsdöntő napokat.

Forrás és fotó: karpatinfo.net